Egy csuklyás férfi sétált Ergengrád szépen kövezett utcáján. Bárki megmondhatta ránézésre, hogy harcedzett törpe rejlik a ruha alatt. Léptei során hátára erősített kardjának markolata ki-kivillant a feje mögül. Az igazán szemfülesek még erszényének halk, ám annál dúsabbnak ható zörgését is meghallhatták, ha elég közel kerültek a rejtélyes alakhoz, akit ügyfelei csak úgy hívtak, hogy Golwor. Klánja nem volt köztudott. Keresztneve sem volt biztos, hogy valódi, de ez nem is zavarta a kuncsaftjait. A vasországi Verdéből érkezett az Egyesült Királyság északi fővárosába. Jöttének egyetlen oka volt: megbízás, ami pedig pénzt jelentett; sok pénzt, ha már ilyen hosszú utat megtett, pedig még végső állomásához sem ért.

Ahogy esteledett, egyre csak kúsztak fel az árnyak a házak falain, finoman jelezve az éjszakai bűnözés térnyerését a nappal még tiszta és világos városban. Ilyenkor a parasztok, a kereskedők, a hagyományos munkát végző, legálisan élők többségükben elcsendesedtek, hogy másnap folytathassák megszokott városi létüket. Golwor először járt az ország északi felén. Korábban csak a másik fővárosban, Krahimdában és az attól kissé még délebbre található Zengenben volt dolga, akkor sem a látnivalók vonzották. Épp lement a Nap, már volt némi fáklyás közvilágítás, amire kérdezősködés nélkül sikerült megtalálnia, amit keresett: az Arany farkasfog fogadót. Hosszú útja után bármennyire is hívogatta őt a létesítmény főbejárata, nem engedett a kísértésnek. Szűk körökben szerzett hírnevének megfelelve ignorálta a kecsegtető könnyű utat, helyette a szakmai módszert választotta: megtorpanás nélkül sétált el a fogadó előtt.

Na de mi is volt Golwor? Törpe, férfi, vándor? Utóbbi nem igazán. Sokkal inkább egyfajta intéző. Zsoldos, aki megtalál, majd feltálal. A bérgyilkos nem szép kifejezés, bár esetekben helyesen használható rá. A csuklyás törpe elhagyta az Arany farkasfogat, majd két házzal később befordult a legközelebbi sarkon egy jóval kisebb utcába, ami üresnek bizonyult. A két kert kerítése alig volt magasabb nála pár centivel, de nagyszerű takarást biztosítottak neki. Földre dobta táskáját, aztán ki- és felvette váltóruháját, amit aznap vásárolt a fővároson kívül egy Ergengrádot épp elhagyó vándorkereskedőtől. Hagyományos helyi, cseppet sem feltűnő öltözékbe burkolódzva ment a fogadó mögötti, ugyancsak keskeny és sötét utcába, csuhájába tekert kardjával és letakart táskájával a hátán. A szálló hátsó részén nyitott ajtó fogadta, mivel a konyhai dolgozók ki-be jártak egy ló és kocsis nélküli szekérről való pakolás közben, ő azonban a kerítés tövében várt és tervezte a bejutását. Megfigyelte, hogy folyton ketten jönnek ki és együtt viszik be a hordókat és ládákat. Már csak egyetlen láda volt hátra és épp beértek az előzővel, amikor a törpe odarohant, megtolta a szekeret, ami nehezen, de elmozdult. Néhány méterrel távolabb lökdöste a bejárattól, aztán visszafutott a fedezékébe. Ahogy lefoglalta a visszatérő munkásokat a rejtélyes módon elgurult szekér, Golwor abban a pillanatban berohant a hátuk mögött anélkül, hogy észrevették volna. A raktárt elhagyva a konyhán át vezetett útja, ahol csak egy serény szakácson kellett átjutnia, ahonnan kijőve a bárpult mögé került. A fogadó földszintje teli volt élettel, a zenészek játszottak, a csapos épp kiszolgált, így észre sem vette a törpét, aki rögtön az emelet felé vette az irányt, ahogy azt még a határon túl üzenték neki. Fent megtalálta az említett negyedik szobát, kopogás után ajtót is nyitottak neki, aminek kimenetelét kését markolva várta, persze csak diszkréten, elrejtve a közönség elől.

                  – Lépjen hát be! – Szólt egy nem túl barátságos női hang a szoba hátuljából. Az ajtó befelé nyílt, Golwor jelen helyzetéből csak a távoli asztalon álló gyertyák fénye által halványan megvilágított embert látta, aki az asztal túlsó oldalánál ült.

                  – Addig aztán nem, amíg nem láttam mindenkit, aki a szobában tartózkodik – felelt az elővigyázatos törpe. A nő bólintott, miközben mintha kissé el is mosolyodott volna, amire azonnal előlépett egy rövid, feketehajú, meglehetősen jóerőben lévő sárkányvérű férfi, elegáns öltözékben. Tisztelettudó, finom hangnemben kezdett beszélni:

                  – Híréhez hűen, ahogyan azt a Kisasszonnyal remélni mertük. Engedje meg, hogy bemutassam magunkat: A hölgy Ergengrád királyi város egyik legbefolyásosabb nemes családjának sarja, Vasvirágos Vikrécia, én pedig Malmoiir vagyok, testőr és személyi asszisztens – mondta a valamivel több, mint két méter magas férfi, enyhén meghajolva.

Golwor kést elengedve és szót nem pazarolva lépett a szobába:

                  – Golwor. Szolgálatukra.

                  – Csak az enyémre, köszönjük – pontosított nem túl udvarias módon a fiatal nő, bár ez aligha volt akármilyen hatással a törpére.

                  – Vikrécia kisasszony úgy értette, hogy nekem nincs…

                  – Így van! Mal, kérlek vigyázz ránk a folyosóról. Senki sem lehet olyan fontos, hogy megzavarja kettőnk beszélgetését.

A testőr szó nélkül felvette sarokban lévő fejszéjét, a nő felé fordulva meghajolt. Golwor néhány magabiztos lépéssel közelebb ment az asztalhoz, annyira, hogy már a szoba közepén állt. A sárkányvérű becsukta az ajtót maga mögött. Vasvirágos Vikrécia kissé megemelkedett a székből, felnyúlt, hogy megérintse az íróasztal fölött lengedező, plafonról lógó kötél végén található izzókövet, aminek hatására a kristály minden gyertyát megszégyenítő fényt árasztott magából. A kékes fény beragyogta az egész helyiséget. Egészen szép kis szoba volt ez, amit Golwor folyton méregetett is. Frissen porolt szőnyeg, alig foltos padló. A bútorzat bőségesebb volt az átlagosnál, ráadásul szépen munkált keményfából készült. A két ágy makulátlan volt, szépen megvetve, bár az egyiken volt néhány használatra utaló hajszál. Nem lógott felesleges díszítés a szép falakon, amit csak azért szoktak feltenni, hogy elfedje a hibákat; a kitűnő állapotú függönyöket mindkét ablakon alaposan behúzták. A nő javarészt hosszú, sötétszőke haját csak a bal füle fölött vágták nagyon rövidre. Az átlagos testalkatú ember zöld szemeivel egyenesen a törpét nézte, miközben visszaült.

                  – Legkorábban holnapra vártam, de örülök, hogy már itt van, Golwor. Foglaljon helyet – azzal a köztük lévő székre mutatott.

A férfi nem mozdult. Pár másodperc után középhosszú, kissé őszülő szakállához nyúlt, fésülni kezdte néhány ujjával, kérdően vizsgálva a nőt.

                  – Magácska nem szokott az ilyen munkákhoz, mi?

Vikrécia szava elakadt, csak egy-egy hangot adott. A törpe megfordult, elindult az ajtó felé. A kissé elvörösödött nemeshölgy felkiáltott:

– Most elmegy?!

Golwor elfordította a zárban a kulcsot.

                  – Ha most nem az lennék, akinek hisznek, vagy éppen magácskának nem sok jövőt jósoló okból jöttem volna, nagy bajban lenne – ezt követően visszafordult a nő felé, majd folytatta. – Ugye nem bán egy jó tanácsot: engedjen döntést hozni a feltételezhetően némi képzettséggel rendelkező alkalmazottjának, vagy válasszon olyan őrt, aki képes gondolkodni ­– közben keresztbe tett kézzel állt az ajtó előtt, sárgásbarna szemei pedig csak a szobát és megbízóját fürkészték.

A nő némán hallgatta a hozzá képest nagyon is vén rókát, miközben kissé összehúzta magát.

                  – I… Re… Ö… Rendben – felelte némi megtörtséggel.

                  – Ez ingyen volt, nem is ezért jöttem – folytatta a törpe, aztán elindult az asztal felé. – Inkább nem ülök le, mondja csak a megbízás részleteit. Amennyiben nem tetszik, nem kérek többet, csak megtartom az eddigit; nem tartozunk egymásnak. Ha jól hangzik, vállalom, amennyiben igaz a bér – ahogy asztalhoz ért, álló helyzetben rákönyökölt és lejjebb vett a hangjából. – Alkudozásnak immár nincs helye. Ha mindezt elfogadja, hallgatom, de halkan mondja, a biztonság kedvéért.

A huszonéves nemes arcára volt írva, hogy még sosem érezte ilyen erőtlennek magát. Egy kis gondolkodás után összeszedte bátorságát és bár a mondat elején még kissé remegő szájjal, de suttogva a lényegre tért:

                  – Egy vajákostornyai csalót kell elkapjon.

                  – Vajákostornya. Az nem itt van.

                  – Nagyjából 600 kilométer.

Golwor elmosolyodott.

                  – Hadd kérdezzem meg, személyes sértettség miatt hívott?

A nő némi habozás után felelt.

                  – Igen. Azt akarom; kérem, hogy találjon rá, és bármi módon, de fossza meg minden vagyonától. Aztán menjen biztosra, hogy soha többé ne legyen képes játszani.

                  – Szerencsejáték?

                  – Igen.

                  – Miféle?

                  – Amit el tud képzelni… tündér póker, szokványos kockázás, kártya, nem tudom mik vannak még.

                  – Netán Magácska próbált szerencsét ellene és vesztett? – Kérdezte finoman a törpe.

                  – Nem, … mármint nem csak. Ellenem is játszott, de ezt senki sem tudhatja meg. A végén gyanúba keverednék.

                  – Ha úgy van, ahogy mondja, elég ellensége van… az… úrnak?

                  – Civolnér. Egy semmirekellő manó. Aljas, hitvány „férfi”.

                  – Nincs hozzá közöm, de a Kisasszony miért játszott ellene?

                  – Egy baráti társasággal voltam Vajákostornyán. Szórakoztunk. Az egyik helyen lehetett játszani.

                  – Illegális szerencsejáték – vágott közbe a törpe.

                  – Igen, igen tudom – reagált a zavarodott nemes, miközben Golwor vigyorgott a maga visszafogott módján. – Aztán így történt, hogy lehúzta a társaságomat, egytől egyig. De biztosan csalt, később mondták a szálláson, hogy kivel játszhattunk: Cinkes Civolnér a beceneve.

                  – Tehát azt mondja, helyiek által jól ismert, hivatásos hamiskártyás.

                  – Igen.

                  – És nem kéri, hogy megöljem.

                  – Nem, azt szeretném, hogy szenvedjen a nyavalyása. Egész hátralévő életében, lehetőleg sokat.

– Nem kell, hogy válaszoljon, de mégis mennyi pénzt vesztettek ellene? – Kérdezte kisvártatva.

                  – Ez nem a pénzről szól. Amit elvesz tőle… megtarthatja, csinál vele, amit akar. Vegye fizetéskiegészítésnek.

                  – Jó, így már értem a megbízás tényét. Még pontos személyleírásra és némi helymeghatározásra van szükségem, illetve átveszem a szobát az éjszakára, ha megfelel. Holnap délelőtt nyom nélkül elhagyom a helyet, csak ebédre jöjjenek vissza. Mivel a célszemély nyilván utazók lehúzásából él, nem hiszem, hogy oka lenne elhagyni a várost, amibe már feltehetően sokat fektetett, pénz és kapcsolatok terén.

Vikrécia mindent elmondott a manóról és a vele kapcsolatos élményeiről, ami csak eszébe jutott. Golwor a memóriájába véste megrendelője szavait, majd gyors búcsút vettek egymástól. A ravasz törpe újból bezárta az ajtót, felállt a székre, érintésével kikapcsolta az izzókövet, aztán megvizsgálta az ablakokat.

…

Folytatása következik.